“Az út örökre megy tovább, felhők alatt és hold alatt, de bármily messze tért, a láb végül hazafelé halad.” Már csak azt kell kitalálni, hogy ha nincs menés, akkor mi van….
Ma kimentünk a világ tényleges végére, a félsziget csücskére. (Finisterra – finis+terra, a régen itt élő kelták kezdtek el kizarándokolni, ahogy ők hitték, a világ végére, megnézni ott a naplementét. Ez, állítólag, az ős-Camino.) És íme az utolsó zarándokszobor...
Santiago de Compostela szieszta után: a szállás, a katedrális. Az utolsó fotón a zarándokok a mise végeztével az apostol sírja fölött üldögélve tartanak egymásnak élménybeszámolót. 🙂 Az érzések pedig… az utóbbi napokban (hetekben?) nagyon erősek, szinte túlcsordulnak....
Megjöttem. Célba értem, itt vagyok. 🙂 Váratlan élmény volt azon mocskosan bezuhanni a térre – pedig milyen szépen elgondoltam, hogy előbb majd lecuccolok, megmosdom… 🙂 -, és annyit érezni, hogy egek, hát itt vagyok! De azt iszonyú erősen. Most pedig kis pihenés...
Legutóbbi hozzászólások