A mai naptól nagyon féltem. Magas hegyek, ez volt út legmagasabb pontja. De leginkább a lefelé vezető ösvény és a lábam összeegyeztetése volt problémás: 900 m szint lefelé, néha tényleg nyaktörő utakon. Az a szürke az út egyik mai arca: csupa-csupa kő. A lila virágok pedig az út másik arca: csodaszép és színes.
És egész nap – a két fájdalomcsillapító ellenére, vagy tán ėpp azért 🙂 – valami ismeretlen eufória. Az erőm. És az a furcsa érzés, hogy AZ ÉLET pont itt van, itt az epicentruma, minden itt történik, ami számít. Nincs ennél jobb hely, nincs más, amire várni kellene. Ez maga az élet. 🙂 🙂 Érhető ez így? Gyönyörű nap…

Ja, Molinasecában vagyok, és most nyomtam be egy iszonyatos adag paellát. Fagyival. 🙁 :))))